Tanulóink írták

Diákok írnak – Egy érettségiző feljegyzése: TUDOM, MILYEN ÚTVONALON HALADTAM, DE VAJON MILYEN VÁR MÉG RÁM...

Minden ember élete során megírja a saját történetét. Ezek az oldalak nem mindig vidám színekkel vannak tele; gyakran szomorúság, küzdelem, de ugyanakkor öröm, érés és remény színeit hordozzák. Ahogy a gyermekkornak nevezett úton lépdelünk, elérkezünk egy pillanathoz, amikor hátranézünk és értékeljük, hol jártunk eddig, miközben izgalommal tekintünk előre, és azon tűnődünk, hova vezethet minket ez az út...

Ez az ösvény, tele kereszteződésekkel, rejtélyekkel és váratlan kanyarokkal, arra vár, hogy felfedezzük. Ez a téma lehetőséget ad arra, hogy elgondolkodjunk a múltról, a jelenről és – a jövőről. Olyan, mint egy utazás az eddigi élet legfontosabb pillanatain keresztül, de egyben ablak is arra, ami még előttünk áll – ismeretlen, bizonytalan, de izgalmas.

Az én életutam, ahogy a legtöbbé, gondtalan gyermekként kezdődött. Az első lépéseim nemcsak fizikai értelemben számítottak, hanem szimbolikusan is – a felfedezés kezdetét jelentették: embereket, érzelmeket és önmagamat. A játszóterek jelentették az univerzumomat, a problémák pedig egyszerűek voltak – hogyan találjam meg a legjobb búvóhelyet a játékhoz, hogyan rejthetem el a karcolásokat és horzsolásokat anyu elől, hogy ne szidjon meg, vagy hogyan egyem meg a fagyit, mielőtt elolvad!

A gyermekkor az az időszak, amikor a szülők keze vezet minket, amikor azt hisszük, hogy a világ egyszerű hely, és hogy a jóság mindig jóval tér vissza. Ez az időszak, amikor megtanuljuk, mit jelent barátnak lenni, hogyan épül a bizalom, és mennyire vigasztaló egy ölelés ereje.

Ahogy nőttem, az utak is egyre bonyolultabbá váltak. Elértem az életemnek azt a szakaszát, amikor már nem voltam gyerek, de még nem voltam felnőtt sem. A kérdések egyre mélyebbek lettek: Ki vagyok én? Mit akarok? Hová tartok? Egyszer csak a világ már nem volt egyszerű és meleg, hanem gyakran zavaros és kegyetlen.

Most egy fontos kereszteződésnél állok. A középiskola befejezése egy fejezet végét, de egy új kezdetét is jelenti. Ez az a pillanat, amikor először érzem, hogy a sors részben az én kezemben van. Már nem az a kérdés, mikor lesz a következő dolgozat, hanem hogy hogyan építsem fel a karrieremet, hogyan találjam meg a helyemet a világban. A felelősségérzet nagyobb, mint valaha.

Előttem egy lehetőségekkel teli tenger van, de az is világos, hogy minden döntés következményeket hoz. Ennek a súlyának ellenére izgalmat is érzek. Mintha egy zárt ajtó előtt állnék, amely egy kalandba vezet, amelynek alakulása csakis tőlem függ. Vajon milyen út vár még rám? Ezt senki sem tudhatja biztosan. Talán olyan kihívásokkal találkozom, amiket elképzelni sem tudok, talán tele lesz kanyarokkal és tévutakkal, de hiszem, hogy egyedi lesz.

Visszatekintve világosan látom, milyen úton haladtam. Látom az összes akadályt, amit átugrottam, minden bukást, amiből felálltam, és minden mosolyt, ami emlékeztetett arra, miért érdemes küzdeni.

Nem tudhatom, mit tartogat számomra a jövő, de megígérhetem magamnak, hogy nem állok meg. Haladni fogok előre, minden bizonytalanságommal együtt, de álmaimmal is. Mert az élet nemcsak cél, hanem utazás is. És az én utam, bármilyen is legyen, értékes lesz, mert az enyém.

 Anđela Mirković IV-15