Híreink

Tanulóink írták: GYÖKEREK

Minden idegen városban, minden új arcban ott kísért valami ismerős: a régi otthon illata, a földé, amelyhez a gyökereim kötnek.

A gyökerek nem kérdezik, hová tartozol, csak emlékeztetnek, hogy tartozol valahová. Nem bilincsek ők, hanem fonalak, amelyek összekötnek azzal, aki voltál, és azzal, akivé lehetsz. Gyermekkoromban azt hittem, a fa csak annyira él, amennyit látok belőle. A törzse, a lombja, a madarak, amelyek fészket raknak rá. Most már tudom, hogy a gyökerekben van az igazi élet. Abban, amit a szem nem lát, amit csak érezni lehet. Az ember is ilyen. Sokszor mosolygunk, beszélünk, mozgunk, de a lényeg, ami megtart, valahol mélyen, csendben rejtőzik.

Egy régi fénykép néha többet mond, mint ezer szó. Egy elfeledett utcazaj, egy illat, egy gesztus – és máris visszaránt a múlt. A gyökereim nem engedik, hogy elfeledjem, ki voltam, mielőtt tudtam volna, ki akarok lenni. Ők azok, akik összetartanak, mikor széthullanék. Akik suttognak, mikor a világ zajos. Mert az azonosság nem egy papíron szereplő név, és nem is egy földrajzi pont. Az azonosság egy történet, amit magadban hordasz. Minden fájdalom, minden mosoly, minden út, amit bejártál, ott kanyarog benned, mint a gyökerek a földben. És bár néha úgy tűnik, elvesztél, a mélyben mindig ott van valami, ami visszavezet önmagadhoz. Ősszel, mikor a levelek lehullanak, a fák sem tiltakoznak. Tudják, hogy minden veszteségben ott lapul a megújulás ígérete. Talán nekünk, embereknek is így kellene fogadnunk az idő múlását: nem félni tőle, hanem hagyni, hogy megtisztítson. Mert a gyökerek nem sírnak a lehullott levelekért – ők már tudják, hogy tavasszal új élet sarjad. Egyszer egy idős ember azt mondta nekem: „Nem az számít, hová mész, hanem hogy honnan indultál.” Akkor nem értettem. Ma már tudom, hogy a gyökerek nem csak megtartanak, hanem irányt is mutatnak. Ha eltévedek, nem a csillagokat nézem, hanem befelé figyelek. Mert az igazi irányt nem az ég mutatja, hanem a mély. A gyökerek az ősöket jelentik, a történeteket, amiket továbbviszünk, még akkor is, ha nem tudunk róluk. Minden generáció egy újabb hajtás ugyanazon a fán. Más levelek, más árnyék, de ugyanaz a föld, ugyanaz a lélegzet. S talán ez az emberi azonosság legszebb titka: hogy nem csupán egyedül létezünk, hanem részei vagyunk valami nálunk régibbnek, mélyebbnek, maradandóbbnak. A gyökerek csendesek, de kitartóak. Nem versenyeznek, nem mutatkoznak, nem keresnek tapsot. Csak teszik a dolgukat: tartanak, amíg bírnak. Ha vihar jön, ha jégverés, ha tűz, ők akkor is ott maradnak. És ha elcsitul a világ, újra életet adnak. Én is szeretnék így élni. Láthatatlanul, de erősen. Kapaszkodni abba, ami volt, miközben növök azzá, ami lehetek. Nem szégyellni a gyökereimet, hanem büszkén viselni őket, mert belőlük fakad minden, ami vagyok.

            Az ember annyiszor próbál újrakezdeni, mintha levághatná a múltját. De a múlt nem levágható – csak eltemethető, és onnan is visszanő. Mint a gyökér, amelyet a földbe taposnak, mégis hajtani kezd.

 

Borsos Sztella (III-8)